....vagy magyarnak? Vagy csak pesszimistának? Vajon meddig tart egy felnőtt ember esetében túllépnie saját korlátain, beidegződésein, félelmein?
Az egész úgy kezdődött, hogy kinéztünk a neten egy bringát, ami végre minden szempontból megfelelőnek tűnt. Női vázas, viszonylag nőcis a színe is, jó az ára és nincs is messze tőlünk.
Este már későn vettem észre, akkor csak írtunk egy mailt és vártuk a reggelt.
Aztán telefon, meg is beszéltük, hogy du megyünk a bringért, jó, rendben, várnak stb. Aztán F. betette a bogarat a fülembe, hogy ne várjunk du-ig, mert valaki más el fogja vinni, menjek érte busszal el még délelőtt.
Újabb telefon, újabb egyeztetés, menjünk persze, otthon vannak.
Mentünk.
Tájékozódni próbáltam, kevés sikerrel. Elbizonytalanodás, támpont kérése férjtől (ffi magyarázat VS női logika, nem jutottunk sokra) aztán mégis hittem magamban, meg amit előre kinéztem utat és természetesen oda is találtunk..... (kishitűeszti)
Ott aztán találtunk egy kedves hölgyet, aki kicsit értetlenül nézett rám, hogy gyerekkel, tömegközlekedéssel idebumliztam, amikor megbeszéltük, hogy délután is mehetünk - és hát ő ezt komolyan is gondolta, aki utánam telefonált, attól csak elkérte a telefonszámot arra az esetre, ha mi ma mégsem visszük el.... - tanulság1 (ha vki ígér vmit, azt be is tartja, lehet nem kell mindig aggódni).
Ha már ott voltunk és kipróbáltam a bringát és hát tényleg szuper volt így meg is vettük.
Ekkor jött a szorongás következő lépése, ok, bringa megvan, a buszokon kívül a sofőr előtt van is egy eszköz a bringák szállítására. Igen ám, de én azt még sosem használtam, nem is tudom hogy kell, jaj Istenem, hogy fogom felrakni, és aztán mit szólnak az utasok, hogy miattam a megállóban várni kell. jaj most mi lesz.
Aztán elértünk a megállóba, jött is a busz, ajtó kinyit, sofőr látja tanácstalanságomat az arcomon, mondom is neki, lesz itt egy kis nehézség.....mire ő a legtermészetesebb módon kiszáll az ülésből, leszáll, segít, feltesszük a bringát, rögzítjük..... eközben a buszon.....
....mindenki békésen ül tovább, nézelődik, vagy beszélget, esetleg zenét hallgat. Nem bosszankodnak a késedelem, az állás miatt. (tanulság2)
Aztán mikor végre felszállunk, a mellettünk ülő odamosolyog és megkérdi hogy vagyunk?
Leszálláskor a sofőr még megkérdezte, boldogulok- e egyedül, vagy segítsen ismét.
Szóval jó lenne kicsit több bizalommal a szívemben élni, nem mindig a rosszabbat feltételezni.... és én még a család optimistább része vagyok.
Nehéz, na! ÉS most remélem nem gondoljátok, hogy mindez csacskaság - mert én komolyan úgy érzem, hogy ezzel a saját életemet nehezítem!
