Az Élet

mindig új és újabb leckéket tol elénk...

Egy tökéletesen szép, napos téli délután vajon ki gondolná, hogy rossz is történhet az életben. A szánkózás, a friss hó, az emberek zsivalya, a gyerekek kipirosodott, mosolytól ragyogó arca, mind azt sugallja, hogy az élet szép és minden a helyén van.

Barátokkal találkoztunk a hegyen dombon és a tudatom egyből "szabadnapot vett ki", hiszen a Feri is velünk volt. Arra gondolok, hogy ha csak én vagyok az Ágostonnal, akkor szinte soha, egy pillanatra sem veszem le róla a szemem, mint egy mániákus, mindig úgy kell állnom, beszélgetnem stb, hogy lássam. Mentségemre legyen mondva, azért mindezt nem 10 cm távolságról teszem; hagyom, hogy játszon és nem szólok rá minden pillanatban, csak látnom kell.

Szóval fent voltunk a hegyen, éreztem, hogy nem csak én figyelem a gyerekünket....elnézelődtem, hagytam, hogy a hangulat magába szippantson, miközben a barátunk és a Feri a gyerekek közelében beszélgettek.

A szavaikat csak fél füllel követtem, valamit a hó veszélyeiről beszélgettek és hogy milyen súllyal nehezedik az emberre és hogy szinte nem lehet levegőt venni alatta, ha betemeti az embert....

És a következő pillanatban azt láttam, hogy a Feri rávetődik a hóra, kiabál valamit és egymás után húzza ki a gyerekeket a hókupac alól!!!

Teljesen leblokkoltam, csak álltam ott, miközben a gyerekek (szám szerint öt) szinte "repültek a levegőben", valamelyiket a karjánál tudta megragadni, valamelyiket a lábánál fogva húzta ki.....csak akkor "ébredtem fel" amikor a mi gyerekünket húzta ki. Mintha újraszületett volna az Ágoston, akkora levegőt vett, én meg csak öleltem magamhoz és hálát adtam az égnek, hogy nem egyedül voltam aznap a szánkópályán.

Minden olyan pillanatok alatt történt! Aztán persze a többi körülöttünk álló ember is felfigyelt az eseményekre és odarohantak, de addigra már minden kisgyerek biztonságban volt.

Hálákodtak a nap Hősének, aki szegény utána élte át a traumát. Azt mondja, nem is emlékszik az egészből szinte semmire, csak az volt előtte, hogy épp abban a pillanatban nézett a gyerekekre, amikor egy a kunyhó mellett álló gyerek ököllel ráütött a házikó tetejére, omlani kezdett a hó és ő már ugrott is.

ennyi maradt belőle...

Szerencsére a gyerekek, amikor elvonult felettük az ijedtség, akkor vissza mertek menni játszani - nem akartam, hogy a rossz emlék maradjon a fejükben. Bár az igazsághoz az is hozzátartozik,  hogy az Ágoston barátja szinte rögtön kérte az anyukáját, hogy vigye őt haza, anniyra megviselte őt a baleset.

Mindezekről nem tudtam eddig írni, túl nagy teherrel nyomat a lelkemet az emlék, ahányszor csak bevillantak az emlékek, mintha újra abban a pillanatban léteznék.